Sokan dicsértétek mostanában az outfit képeimet, amiket Arató Vivien készített. Most szeretném bemutatni őt egy kicsit jobban, mert szerintem abszolút a feltörekvő tehetségek közé tartozik:) Tetszik a fotózáshoz való hozzáállása, szorgalmas és kitartó lány, aki attól sem ijedt meg, hogy mindössze húszezer forinttal a zsebében felköltözzön az ismeretlen nagyvárosba! Egy dolog lebegett csak a szeme előtt, hogy azzal foglalkozzon, amivel igazán szeretne.
Mióta foglalkoztat a fotózás?
Azt hiszem mióta az eszemet tudom elvarázsolt a fotózás. Emlékszem egészen kicsi koromban gyakran állítottam csatarendbe a plüssállataimat és az otthoni filmes gépünkkel számomra értékes ,,portrékat,, készítettem róluk, melyek mindig frekventált helyre kerültek a gyerekszobámban és büszkén mutogattam őket a barátaimnak, ha átjöttek játszani. A komolyabb vonzalom a fotózás iránt viszont 16 évesen kezdődött, akkor felejthetetlen élményt nyújtott, hogy egy kis kompakt géppel vadászhatom a pillangókat…Majd 18 évesen beruháztam az első dslr gépemre, és kategorikusan kijelentettem, hogy én soha nem fogok portrékat fotózni. Húsz éves koromig ez így is történt, csak hobbiként fotózgattam néha-néha, de éreztem, szeretnék bele több energiát fektetni, talán hivatás szintre is emelni.
Előtte mivel foglalkoztál?
A kisvárosban, ahol felnőttem a hagyományoknak megfelelően az a normális, ha a megszokott úton haladsz, azaz általános iskola után gimnázium majd egyetem, végül pedig a következő lépcsőfokot a munkavállalás jelenti valakinek az alkalmazottjaként, ami többnyire egyenlő a mókuskerékbe való bekerüléssel és a monoton hétköznapokkal. Az szinte elképzelhetetlen a kisvárosi emberek számára, hogy valaki művészeti ágon valósítsa meg önmagát és ezzel még bevételhez is jusson. Eleinte én se mertem elhinni, lehet ez másképp is, így beletörődtem és munkahelyek után néztem.
Próbáltam megtalálni a számomra legmegfelelőbb hivatást, dolgoztam cukrászdában, hotelekben, a Gyulai Várfürdőben, fitness központokban, még edzéseket is tartottam, de egyik sem fogott meg igazán. Így végül szakítottam az iratlan konvenciókkal és elhatároztam, ahelyett, hogy mások álmait valósítanám meg inkább megismerem önmagam és azt az utat követem, amit helyesnek érzek, nem pedig azt, amit a társadalom elvárásai diktálnak. Ezt követően 2013 áprilisában el kezdtem beleásni magamat a portréfotózásba.
Hogyan kezdtél el fotózgatni eleinte?
2013 elején beléptem Gyulán egy helyi fotósközösségbe, mindenki nagyon kedvesen fogadott, biztatott, azonnal új barátokra leltem és örültem, hogy végre van kikkel megvitatnom az engem foglalkoztató kérdéseket. Gyakorlásképpen pedig az ismerőseimet kerestem fel, lenne-e kedvük modellt állni nekem pár fotó erejéig. Teltek a hetek és azon kaptam magam, hogy fordult a kocka, már nem én kerestem modelleket, hanem Ők kerestek fel engem fotózás kapcsán. Hihetetlen érzés volt, mikor észrevettem mennyien szeretik és figyelemmel kísérik a munkáimat, folyamatosan fejlődésre ösztönöztek, egyre jobb és jobb akartam lenni.
Mi volt a fejlődés következő lépcsőfoka?
Szeretem feszegetni a határaimat és szinte szenvedélyesen kutatok az új impulzusok után, azokból merítem a legtöbb inspirációt. 1 év fotózással a hátam mögött elhatároztam, hogy lemondok az otthon biztonságáról, a megszokott kis környezetemről, ahol már rutinosan zajlottak a portréfotózásaim és felköltözök Budapestre, hogy újabb kihívások elé állítsam magamat egy ismeretlen városban.
Mennyire volt nehéz számodra ez az időszak?
Mindössze 20.000 ft-al a zsebemben költöztem fel, állás és befolyásos ismerősök nélkül, így tisztában voltam vele, az első pár hónap nélkülözésekkel lesz tele, de kitartottam az elképzeléseim mellett, a párom és a családom pedig mindenben támogatott, amiért soha nem lehetek elég hálás Nekik :) Tudtam, hogy itt mindent a nulláról kell majd felépítenem, hisz jóformán a lakótársaimon kívül senki mást nem ismertem a nagyvárosban. Nem volt biztos megélhetésem, szociális hálóm, és a várost sem ismertem, minden teljesen új volt.
Az első két hetemet azzal töltöttem, hogy egy hátizsákkal a hátamon jártam Budapest utcáit, figyeltem az embereket, igyekeztem megszokni a zajos tömegközlekedést, inspirációt meríteni a sok újhullámos üzlet egyediségéből, a tehetséges magyar művészek kiállításaiból, és a lelkes vállalkozó fiatalokból, akik az álmaikat követik. Az egyetlen bevételi forrásomat a hostess munkák jelentették, a minimálbér nagyjából felét kerestem meg havonta. Fotósok mellé szerettem volna asszisztensként elhelyezkedni, de ismerősök és kellő háttértudás nélkül sajnos ez nehéz vállalkozás egy olyan szűk piacon belül, mint a divatfotózás. A kezdeti nehézségek miatt néha erőt vett rajtam a kétely, vajon jó döntést hoztam-e a költözéssel, de mindig sikerült felülkerekednem a félelmeimen.
Hogyan találtál itt állást és hol?
Körülbelül 2 és fél hónappal a költözésemet követően egy gyulai ismerősöm bemutatott egy sok éves tapasztalattal rendelkező, rendkívül képzett stylistnak és neki köszönhetően sikerült werk fotósként bejutnom a Dorko márka fotózására. Ez volt a Dorko branddel való megismerkedésem pillanata, ami végül a teljes életemet gyökeresen átformálta. A werk képeimmel olyannyira meg voltak elégedve, hogy lehetőséget kaptam további fotózásokra is, és ahogy teltek a hetek, hónapok szinte észrevétlenül váltam a csapat tagjává. Rengeteg lehetőséget kaptam Tőlük és kapok a mai napig is, amiért eszméletlenül hálás vagyok, ezért igyekszek mindig a tőlem telhető legjobbat nyújtani, sőt még azon is kicsit túlteljesíteni, ha kapok egy komolyabb megbízást. Állandó fotósukként dolgozom illetve a márkával való kapcsolatom folyamatosan további felkérésekhez vezet, amire pedig jelenleg nagyon büszke vagyok, hogy Budapesten az Erzsébet téren megtekinthetőek a magyar művészekről készített portréim egy kiállítás részeként a Dorko, a MagyArt és a Fröccsterasz közreműködésével.
Milyen stílusban szeretsz fotózni?
Egyértelműen a portréfotózás áll a szívemhez legközelebb, de a lifestyle és a fashion vonal is érdekel, illetve az utóbbi időben az esküvőfotózás is kezd magával ragadni. A stílusom még nem teljesen kiforrott, hisz csak 2 éve fotózok, ezért folyamatosan formálódik, keresem a saját ,,hangom,, amivel teljesen tudok azonosulni, bár azt hiszem ez egy soha véget nem érő utazás. Általában a szabad ég alatt fotózok, szeretem összhangba hozni a természetes helyszín által keltett feelinget a modell arcára kivetülő érzelmekkel. Többnyire természetes fényekkel dolgozom, nagyon ritkán használok mesterséges megvilágítást, az utólagos szerkesztésnél pedig a filmes hatás a legjellemzőbb rám, szeretem, ha kicsit kopott, régies hatást keltenek a fotók és ropogósak a zajtól.
A kedvenc képeim Vivitől
Tulajdonképpen mi az álmod?
Naivan és talán túlzottan idealisztikusan hangzik, de szeretném, ha mindig is abból élhetnék, ami örömmel tölt el, amiben ki tudok teljesedni. Azt hiszem ez nem is egy álom, inkább egy cél vagy elv, ami arról szól, hogy mindig küzdeni fogok az álmaimért, legyen az bármi. Sok minden érdekel a fotózás mellett, így nem mondhatnám egyértelműen azt, hogy világhírű fotóssá válás az álmom, hisz könnyen előfordulhat, 2 év múlva már egészen máshogy látom az életemet. Számomra nehéz álomként definiálni bármit is, nem hagyom, hogy az álmok csupán vágyak maradjanak, realizálódniuk kell ahhoz, hogy folyamatosan fejlődhessek. Az álmok helyett mindig inkább célokat tűzök ki magam elé, aztán ha az egyiket elérem, jöhet egy újabb, nincs megállás. Közeli célom most egy konkrét márka divatanyagának elkészítése, távoli célom, pedig eljutni a Föld minden egyes országába.
Vivien Arato Photography Facebook oldal
Weboldal
Kommentek